Harminckettedik születésnapom alkalmából megszületett az ötödik Születésnapomra-parafrázisom: a XXXII.
Írtam már egy József Attila-átiratot Zs. Gyurinak, kettőt a nővéremnek (itt és itt), egyet a 28. születésnapomra, és ma azon a bizonyos harminckettediken is, mint anno J. A.
XXXII
Három iksz mellett két nagy i –
fentről figyel mindkét nagyi.
Tere-
fere
megy köztük, és Kató legyint.
„Nem néz annyit az égbe, mint
maga, s
magas
kort sem ér el tán annyira,
mint mi, de ez nem nagy hiba…”
„Kaszám
lazán
átugorja száz évig is
– szól a halál – a kis hamis
tehén-
lepény-
szagú, vad korban él, de két
nagyanyja óvja életét.
Suta
uta-
mon folyton bátor nagymamák
(Katók, Arankák) – vén banyák
a sok
piszok
unokájukat védik ám,
kevés fohászom és imám.
Elég
e lég-
védelemből!” Kapitulál
fehér csuklyában a halál,
csapot-
papot
és kaszát felejt. „Kisztihand” –
mondja Aranka, majd se hang,
se kép.
S eképp
én emléketek megfogom,
és halhatatlanná fogom
nagyí-
tani.