Szőrnyeteg
– Bundát nyúzzatok! Prémet hozzatok!! Szőrmét akarok!!! – süvítette túl Szőrösszívű Szilárd a ködöt köpködő északi szelet. A kiskirály elszenesedett szőnyegekkel kitapétázott tróntermében didergett. A mennyezetig érő cserépkályhákon hamuszürke jégcsapok híztak. Ahogy az északi szél átköpdöste a tejfehér ködöt a bedeszkázott ablakokon, azon nyomban sűrű feketekávévá masszásodott a teremben kavargó pernyétől, majd leülepedett a jégvirágos pókhálókkal díszített sarkokban.
Az igazat megvallva ráfért volna arra a trónteremre egy kiadós tatarozás. Igen ám, de Szőrösszívű Szilárd nemhogy a hivatásos tatarozókat, de még a legrozogább tatákat is kiparancsolta vadat fogni a letarolt erdők hűlt helyére. Nem volt elég ugyanis, hogy hadserege segítségével a birodalom teljes faállományát módszeresen kiirtatta, felapríttatta és elégettette. Az sem volt elég, hogy erőszakkal udvarára hordatta, és magára ráncigáltatta az országában fellelhető valamennyi bélelt és béleletlen kabátot, ütött és kopott dzsekit, felöltőt és leöltőt, kitűzős egyenruhát és kényszerzubbonyt, eladdig és olyannyira, hogy már mozdulni is alig bírt.
Most a bundásokon volt a sor.
A csonka facsonkok között riadtan összebújtak a szőrmók mókusok, parókás rókák és torzonborz borzok. A kabát nélkül maradt emberek fogvacogva körbevették az állatokat. Kardpengék, nyílvesszők és puskacsövek villantak meg a metsző hidegben, a farzsebekből pillangókések röppentek a magasba.
A szél, mintha elvágták volna.
Nyissz.
Nyassz.
Nyussz.
– Mi a szösz?! – szakadt ki egyszerre több ezer torokból. A nyúzott arcú emberek és a nyúzatlan bundájú állatok még fogvacogni is elfelejtettek. A letarolt erdő közepén egy nyiszlett alak állt szétterpesztett piszkafalábain, egyik kezében termetes ollóval, a másikban meg egy frissen lenyisszantott, pontosabban lenyissz-nyassz-nyusszantott oroszlánsörénnyel.
A sörény gazdája, aki nem mellesleg az állatok koronázatlan királya volt, megszeppenve csücsült a nyiszlett piszkafalábú mellett. Amikor kiszeppenkedte magát, tekintélyt parancsolóan felhúzta épen maradt szemöldökét, mintegy magyarázatot követelve. A többiek mind egy szálig követték példáját. Ennyi felhúzott szemöldököt még nem látott a világ!
A nyiszlett piszkafalábú a változatosság kedvéért összeráncolta a szemöldökét, majd hajmeresztően magas hangon szónokolni kezdett:
– Ha már minden tagod hasogat, ó,
rögtön jön a szőrszálhasogató!
Nem kell se penge, se nyíl, se sörét,
csak nyisszantsunk le pár ezer sörényt!
Fulladjon meg Szilárd, ha ezt akarja!
Véget ér majd végre a prémuralma.
Az emberek meg az állatok egymásra sandítottak. Aztán – sitty-sutty – surrogtak a – nyissz – pillangókések – nyassz –, hasadtak a szőrszálak – nyussz. Egy jó fertályóra se telt bele, ott kopaszlott szélesen vigyorogva a birodalom valamennyi lakója.
A szél – mintegy vezényszóra – újult erővel feltámadt, és a királyi palota felé sodorintotta a töméntelen szőrtömeget, egyenesen a ködkávézaccos trónterem bedeszkázott ablakainak. Szilárd király szőrös szíve mágnesként vonzotta magához a sok sörényt és bundát, göndör és bodor hajzatot, kackiás bajuszt és tömött szakállat.
– Edd csak meg, te Szőrnyeteg! – harsogta egy emberként, illetve egy állatként a szőrtelen, bundátlan tömeg. Szőrösszívű Szigfrid nőttön-nőtt, eladdig és olyannyira, hogy szétfeszítette a trónterem megfeketedett falait. Szőrgömböccé kerekedett és magatehetetlenül legurult a domboldalon, egyenesen a piszkafalábú szőrszálhasogató tűhegyes ollójába.
Bamm!
Ember, állat felszabadultan kacarászva nézte a szokatlan szőrhullást. Aztán lepacsiztak egymással, és megcserélték a bundákat a frizurákkal, mint az átizzadt mezeket szokás egy barátságos futballmeccs után.
Szőrösszívű Szilárd, a Szőrnyeteg prémuralmának – nyissz-nyassz-nyussz – befellegzett.