A Virág utcai focibajnokság – regényrészlet a Mesemustrán

a virág utcai focibajnokság - interjú

Kovács Koppány története 2007-ben pattant ki a fejemből, és az első Aranyvackor pályázatra készült el belőle tíz oldal. Aztán a József Attila Kör szigligeti írótáborában Garaczi László vezényletével új lendületet kapott a szöveg, nőttön-nőtt, tételekre osztódott, hogy végül 2011-ben Rubik Anna felejthetetlen rajzaival, a tízéves Pagony Kiadó századik könyveként nyerje el végső formáját. Készült hozzá egy könyvelőzetes, és meghirdettünk egy koppályázatot is, amelynek november 26-án, a kötet bemutatóján lesz az ünnepélyes eredményhirdetése, punktum.
(D. Á.)

A Virág utcai focibajnokság

(részlet)

Kovács Koppány, mióta az eszét tudta, élt-halt a koppolásért. Semmi sem szeghette koppolási kedvét, és semmi sem volt biztonságban, ha koppolhatnékja támadt.
Hétpettyes pillangót koppolt
és tejfogú tigrist
és kardszárnyú pingvint
és daloló agancsú szirénszarvast
és minden mást, ami csak tekervényes agyából kipattant.
A többiek – vagyis Nagyi, Anyu, Apu, Gerda meg Milán – büszkék voltak rá, hogy ilyen ügyes unokájuk, illetve fiacskájuk, azaz kisöccsük van.
Ám egy szeszélyes júniusi napon az ebédlőben ücsörögve megpróbálták elmagyarázni Koppinak, hogy a koppolást csak ő találta ki, hogy nincs is olyan szó, meg hogy különben is.
Ő azonban ellentmondást nem tűrő hangon, egy levegővel hadarta végig a választ:
– Ha a Nagyi folyton lyukas zoknit stoppol,
Milán meg folyton a focipályán tombol,
ha Apu folyton a szobájában komponál,
Anyu meg a ház előtt folyton gazt kapál,
ha Gerda folyton gazt zabál, mint a disznó,
akkor én meg folyton koppolhatok,
punktum.
Ez a punktum volt a kedvenc szavajárása. Na de hogy zabál, mint a disznó? Ilyet még senki se hallott tőle. Meg is lepődtek valamennyien.
Gerda azt visította sértődötten:
– Még hogy én zabálok?! Hát akkor te mit művelsz reggelente a kakaós csigáddal?
Anyu aggodalmasan Nagyira pillantott, és azt suttogta:
– Hát ilyen beszédre tanítottunk, kisfiam?
Apu végigsimította rőt szakállát, és azt morogta:
– Koppány! Hát…
De Milán közbevágott:
– Hát igen, ebből is látszik, hogy a tisztelt koppolóművész komplett idióta!
Nagyi szó nélkül belefújt a nyakában lógó bírói sípba, és magasba emelt egy négyrét hajtott piros rajzlapot.
Egyszeriben halotti csönd lett. Koppány arca úgy elvörösödött, hogy alig lehetett megkülönböztetni a hajszínétől. A Kovács családban ugyanis mindenkinek szép vörös haja volt. Kivéve Nagyinak, mert az övé kifehéredett. Koppány régóta morfondírozott ezen:
„A többiek szerint megőszült Nagyi haja, de hát mi köze ennek az őszhöz? Semmi, punktum. Akkor már inkább megtélült.” Meg is ígérte a Nagyinak, hogy ha lesz egy kis fölös ideje, visszakoppolja a haját szép vörösre. Amilyennek a régi családi fényképeken látta. Igaz, hogy a régi képeken a Nagyi haja sötétszürke volt, nem pedig vörös, mert azok a fényképek olyan régiek voltak, hogy nem is volt rajtuk más szín, csak fekete, fehér, meg szürke. De Koppány nem hiába volt a legeslegnagyobb koppolóművész, ő nagyon is jól látta, milyen színű lehetett Nagyi haja.
Most viszont se nem látott, se nem hallott dühében. Nagyival nem lehetett vitatkozni, ha csúnya beszédről volt szó, úgyhogy felpattant az asztaltól, sértődött képpel a szobájába vonult, és bevágta maga mögött az ajtót. Milán is jobbnak látta, ha nem feszíti tovább a húrt, ezért inkább követte öccsét. Gerda szintén elsomfordált az ebédlőből gitározni. Anyu sóhajtozva befordult a konyhába, és minden mérgét a készülő húslevesre zúdította. Nagyi botjára támaszkodva elcsoszogott a szobájáig, lehuppant a karosszékébe, majd remegő kézzel a stoppolnivaló után nyúlt. Végül Apu is felállt az asztaltól, és bezárkózott a nappaliba, amelynek az egyik sarkát dolgozószobaként használta.
Az ebédlő elcsendesedett. Aztán egyszer csak felcsendült valami földöntúli muzsika. Apu feltett egy klasszikus cédét. Koppi kikukkantott a szobájából, aztán hóna alatt egy jókora könyvvel átbújt az Apu ajtajára szerelt keskeny csapóajtón. A kutyájuk, akinek készült, már rég nem élt. Csak Koppány használta néha a csapóajtót, hogy észrevétlenül Apu után settenkedjen.

Apu, mióta az eszét tudta, élt-halt a nagy komponistákért. Saját állítása szerint csak úgy tudott rendesen dolgozni, ha különféle szólamok, dúrok és mollok röpködtek körülötte a levegőben, amelyeket kedvére dudorászhatott. Most is az íróasztalánál kuporgott, és szokásához híven munkájába menekült a lárma elől.
Koppánynak már viszonylag sok felnőttel akadt dolga, de olyan kukával még soha nem találkozott, mint Apu. Az is igaz, hogy annyira kacifántosan szép dallamokat se dúdolt senki más, mint ő. Ezt akár szakmai ártalomnak is tekinthetnénk nála, hiszen Apu zeneszerző volt.
Koppinak is úgy ment igazán a koppolás, ha közben dúrmollhatott. Ilyenkor csukott szemmel üldögélt Apu mellett az üveges asztalkánál, de nem durmolt el, hanem csak dúdolgatott a zenéhez, és hagyta, hogy a dallamok hullámzása vezesse a kezét.
Egyszer Apu mesélte, hogy a nagy komponisták azt a sok fura krikszkrakszot – a kottát, vagy mit – azért jegyezték le, hogy a muzsikusok ne összevissza játsszanak, mint az óvodában a rosszgyerekek, hanem szépen együtt. Apu kedvencei különböző módon dolgoztak. Mozart alig-alig javított bele a kottáiba, Beethoven viszont folyton-folyvást átjavította, amit komponált, mert sohasem volt elégedett magával. Koppány gyanította, hogy Apu munkamódszere inkább Beethovenéhez hasonlít, különben biztosan nem hallotta volna annyit a radírozás surrogó zaját.
Apun kívül csak Gerda tudott a családban kottát olvasni, ő viszont nem éppen klasszikus zenéket hallgatott a mobilján. Számára csak az anyajegyes gitárkirály, Small Paul létezett. Így aztán Koppinak sejtelme sem volt arról, hogy pontosan miket irkafirkál Apu a jókora kottás mappába. De hogy is lehetett volna, hiszen Apu soha senkit nem engedett még az íróasztala közelébe se! Így aztán a rend kedvéért Koppány is a nagy koppáskönyvébe dolgozott, onnan tépte ki kedvenc alkotásait, és felragasztotta őket a falakra. Ahogy nőtt-nődögélt Koppány életműve, úgy kerültek le helyükről a falra akasztott dísztányérok, családi fényképek és szobanövények.
– Hogyha Bétóvenék a nagy komponisták, akkor én meg a nagy koppolista vagyok, punktum! – mondta néha álmodozva, és dúrmollva koppolt tovább. Persze csak halkan, nehogy Aput megzavarja munka közben.
Most is az üveges asztalkához telepedett le. Óvatosan kinyitotta nagy koppáskönyvet, lehunyta a szemét, és munkához látott. Még a nyelvét is kidugta nagy igyekezetében. Pár perc után elszállt a rosszkedve. Huss!
Ám akkor valahonnan nagyon távolról, de legalábbis két szobával arrébb gitárhangolás összetéveszthetetlen zaja zavarta meg Koppány békéjét. Aztán Gerda skálázása szűrődött át a falakon. Először mélyen búgott a hangja, majd egyre magasabb és sajnos egyre hangosabb lett, hogy „Ááááááá-óóóóóóó, a nyár de marhajó”.
– Kár a gőzért – morogta Koppány, miközben becsapta koppáskönyvét, és a szobájába indult. – Így is, úgy is hamis marad.


Forrás | Könyvmutatványosok Mesemustra

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

WordPress spam blocked by CleanTalk.